Niki Lauda
Lauda visszatérése nem csak azért emlékezetes, mert a kétszeres bajnok egy újabb világbajnoki címet szerzett, hanem azért is mert az osztrák pilótát nem elsősorban az újabb sikerek, hanem a pénz motiválta a visszatérésre, hogy így mentse meg a komoly gondokkal küzdő légitársaságát a Lauda Air-t. A 70-es évek végén miután szakított a Ferrarival, ahol két bajnoki címet is szerzett Laudát frusztrálta a Brabham sikertelensége, bár a BT46B a „porszívó” Brabham megnyerte az első versenyét, az autót azonban a csapat a betiltást megelőzendően nem használta a későbbiekben, így újabb győzelem nem igen látszódott a horizonton az osztrák bajnok számára, aki az 1979-es Kanadai Nagydíj szabadedzéseit követően távozott is az F1-ből. Lauda ezt követően minden idejét a légitársaságának szentelte, a Lauda Air azonban nem volt valami jó pénzügyi helyzetben akkor, amikor egyszer csak megcsörrent Lauda telefonja, a vonal másik végén pedig a McLaren csapat vezetője, Ron Dennis volt. Lauda igent mondott, majd egy doningtoni tesztet követően ott állt az 1982-es szezon rajtrácsán. Lauda már a harmadik futamán győzni tudott Long Beach-en, majd még egy futamot nyert Brands Hatch-ben, a következő 1983-as szezonban azonban elkerülte a győzelem. 1984-ben viszont a McLaren-TAG Porsche csapat uralta a mezőnyt és bár ha Lauda rendszerint el is maradt a nyers teljesítmény tekintetében a fiatal csapattársától Alain Prosttól a tapasztalat 5 futamgyőzelemhez segítette, aminek köszönhetően, ha fél ponttal is, de ő nyerte meg a világbajnoki címet.

Peter Revson
Az alacsonyabb kategóriákban mutatott biztató forma után Revson 1964-ben egy saját autóval, majd a Reg Parnell által futatott Lotus-BRM-el rajthoz állt az F1-ben. A hat versenyen, amin „elindult” azonban Revson csak négyszer tudta magát kvalifikálni a futamra, és csak 2-szer ért célba, a legjobb eredménye pedig egy 13. hely volt. Revson ezt követően távozni kényszerült az F1-ből, és a sportkocsi versenyzésre fordította a figyelmét. Itt azonban szép sikereket ért el, 1971-ben megnyerte a CanAm bajnokságot (a McLaren csapattal) és második helyen végzett az Indianapolisi 500-as versenyen. A sikerek eredményeképpen miután 1971-ben a Tyrrellnél már volt egy sikertelen beugrása az F1-ben az 1972-es szezonra szerződést kapott a McLarentől, így 33 évesen megkapta a harmadik lehetőségét is a száguldó cirkuszban. A McLaren csapatvezetője, Teddy Mayer ugyanis menedzselte Revsont a junior szériákban és bízott az amerikai pilóta tehetségében, aki végül két évet töltött a csapatnál és ez alatt egy pole pozíciót, 8 dobogót, és két futamgyőzelmet szerzett. Revson mindkét győzelmét az 1973-as szezonban (Angol és Kanadai Nagydíj) aratta, amivel az év végén a bajnokság 5. helyén zárta az évet. Revson 1974-re a Shadow csapathoz szerződött, ahol azonban a szezon első két futamát nem tudta befejezni, majd a harmadik futamon, a Dél-Afrikai Nagydíjon a szabadedzések alatt az életét vesztette.

Jackie Oliver
Oliver nem rengette meg a Formula-1 világát a pályafutása alatt. Három szezon és egy 3. hely után az angol pilóta 1970 végén úgy döntött, hogy távozik az F1-ből és inkább a sportkocsi versenyekre fordítja a figyelmét. A következő két évben azért 4 futamon az F1-ben is rajthoz állt, majd 1973-ban úgy döntött, hogy a Shadow csapat pilótájaként visszatér az F1-be. Egy újabb dobogót követően azonban ismét elhagyta a Formula-1-et, de a csapattal maradt, akiknél a Formula 5000-res és CanAm sorozatokban állt rajthoz. 1977-ben Oliver már a csapat menedzsere volt, de amikor egy Formula-2-es futam miatt Ricardo Patrese nem tudott rajthoz állni a Svéd Nagydíjon ő ugrott be a pilótája helyére. A 35 éves Oliver már négy éve nem vezetett az F1-ben, és bár 31 autó állt rajthoz a futamon ő mégis könnyedén kvalifikálta magát a futamra, ahol végül a 9. helyen ért célba. Bár pontot ezért nem kapott a teljesítményét jól mutatja, hogy körön belül ért célba, míg a csapattársa Alan Jones 5 kör hátrányban csak a 17. helyen végzett.

Alain Prost
Miután a McLarennél az 1989-es szezonra nagyon megromlott Alain Prost és Ayrton Senna viszonya a francia pilóta 1990-re a Ferrarihoz szerződött. Prost 1990-ben is a világbajnoki címért harcolt egészen addig, amíg az utolsó előtti futamon, a Japán Nagydíjon Senna ki nem ütötte őt a versenyből. Az 1991-es szezon azonban katasztrófa volt Prost számára, aki egyetlen egy futamot sem tudott nyerni, amit a háromszoros francia bajnok nem is tűrt el szó nélkül, így a csapat még az év vége előtt kirúgta Prostot. Az 1992-es szezont Prost kommentátorként töltötte, majd a közelgő visszavonulástól végül a Williams-Renault hívó szava mentette meg a már 37 éves francia bajnokot. Prostnak pedig tökéletes volt az időzítés, a Williams hatalmas fölénnyel uralta az 1992-es bajnokságot, ráadásul Nigel Mansell a szezon végén Prost érkezése miatt, akivel egy nagyon rossz emlékű szezont töltött a Ferrarinál 1990-ben inkább az amerikai IndyCar bajnokságot választotta. Prost így a csapat első számú pilótájaként egyből versenyképesnek bizonyult és már a szezonnyitó Dél-Afrikai Nagydíjat is megnyerte. Később azonban Ayrton Senna felvette a kesztyűt és a Williams technikai fölénye ellenére is, a Monacói Nagydíjat követően 5 ponttal a brazil állt jobban a ponttáblázaton. Prost viszont négy egymást követő győzelemmel vágott vissza, így ezzel be is biztosította az újabb, ezúttal már a negyedik világbajnoki győzelmét, majd miután a csapat bejelentette, hogy az 1994-es szezonra leszerződtette Sennát, Prost a brazillal való közösködés helyett inkább a visszavonulást választotta.

Mike Hailwood
Miután motorversenyzőként (1958 és 1967 között elért 76 győzelemmel és 9 bajnoki címmel) nevet szerzett magának Hailwood 1963-ban elhatározta, hogy a Formula-1-ben is kipróbálja magát. A Reg Parnell Racing színeiben pedig végül mindkét futamon célba ért, amin elindult, így Silverstone-ban a 8., míg Monzában a 10. lett, majd a következő évben már majdnem egy teljes szezont töltött a száguldó cirkuszban, ahol azonban nem tudta megismételni az 1964-es szezonnyitó Monacói Nagydíjon elért 5. helyét. Hailwood a sok kiesés miatt csalódott volt, bár 1965-ben még egyszer elindult a Monacói Nagydíjon, utána azonban ismét a motorversenyzésre fordította a figyelmét. De a Honda 1967-es szezon végén hátat fordított a motorversenyzésnek, reményeik szerint csak rövid időre ezért 50 000 fontot fizettek Hailwood-nak, hogy ne szerződjön el másik csapathoz. Az angol versenyző figyelme azonban egyre inkább a négykerekűek világa felé fordult, 1969-ben a 3. helyen végzett a Le Mans-i 24 órás versenyen, 1972-ben pedig a második lett a Formula-2-es bajnokságban, de ekkor már a Formula-1-ben is rótta a köröket, hiszen 1971-ben a Surtees csapat pilótájaként Hailwood visszatért az F1-be, ahol már az első futamán a 4. helyen végzett Monzában a 31 éves pilóta. Hailwood a siker hatására a következő két szezont is a csapattal töltötte, ahol 1972-ben szintén Monzában a 2. helyen végzett, így végül az év végén a 8. helyen zárta a bajnokságot. 1973-ban azonban a megbízhatatlan autóval egyszer sem tudott pontot szerezni, ezért az 1974-es szezonra a McLarenhez szerződött. Az év elején egy újabb dobogós helyet szerző Hailwood a Német Nagydíjon bukott és súlyosan megsérült, ami után már többé nem tért vissza az F1-be.

Jan Lammers
A holland pilóta nem az eredményei révén érdemelte ki a helyét ezen a listán, hanem azért, mert ő a rekordtartó a két nagydíjon való indulás között eltelt időtartam tekintetében. Lammers a szokásos utat járta be az F1-ig, majd miután 1978-ban megnyerte az Európai Formula-3-as bajnokságot 1979-ben a Shadow csapat pilótájaként 23 évesen bemutatkozhatott az F1-ben. A bemutatkozás azonban csalódáskeltő volt, és nem Lammers miatt a versenyképtelen autóval ugyanis kezdetben csak a pontszerzés, később azonban már a futamokon való indulás jogának a megszerzése is egyre reménytelenebbnek tűnt, így az 1982-es szezon végén Lammers szép lassan sportkocsi versenyzővé vált. És itt sikeres volt, 1988-ban a Jaguárral Lammers győzött a Le Mans-i 24 órás versenyen, majd 1990-ben megnyerte a Daytonai 24 órás versenyt is. A sikerek hatására 1992-ben, 10 évvel azt követően, hogy otthagyta a száguldó cirkusz világát az ő neve merült fel azzal kapcsolatban, hogy a szezon utolsó két futamán átvegye a csapattól távozó Karl Wendlinger helyét. Bár a 36 éves Lammers Suzukában nem látta meg a kockás zászlót, de Adelaide-ben a 12. helyen végzet, ami után a csapat szerződést kötött vele az 1993-as szezonra. A March azonban nem sokkal később csődbement.

Alan Jones
Jones a Williams csapatnál 1980-ban megnyerte a világbajnoki címet, majd 1981-ben nagyon közel járt ahhoz, hogy megvédje azt, hiszen végül az új bajnok Nelson Piquet mögött 4 pontos hátrányban a 3. helyen zárta az évet. A kudarcban elsősorban a csapattársával, Carlos Reutemann-al való rossz viszonya játszott szerepet, aki végül 1 ponttal Piquet mögött a 2. helyen fejezte be a bajnokságot. A csalódott Jones ezért a szezon végén hátat fordított az F1-nek, 18 hónappal később azonban az Arrows túl sok pénzt ajánlott fel neki ahhoz, hogy nemet mondjon egy, egy futamra szóló beugrásra. A sikertelen Long Beach-i beugrást követően két évvel Jones 1985-ben egy újabb ajánlatot kapott a Lola csapattól, majd néhány futam után le is szerződött egy teljes szezonra a csapattal. A 40 éves Jones-nak azonban 1986-ban egy versenyképtelen és megbízhatatlan autóval kellett szembesülnie, így végül 16 futam és 11 kiesés, valamint egy 4. és egy 6. hely után Jones-nak végül sokkal kisebb hírnévvel kellett végkép távoznia a Formula-1-ből, mintha sohasem tért volna oda vissza.

Nigel Mansell
Nigel Mansellre három elbukott világbajnoki cím után végre 1992-ben rámosolygott a szerencse és a parádés szezonban a már 39 éves angol fölényesen megnyerte az első világbajnoki címét. A szezon közben azonban az is egyértelmű lett Mansell előtt, hogy Frank Williams Alain Prostot, vagy Ayrton Sennát szeretné szerződtetni az 1993-as szezonra. Mansell azonban Prosttal, míg Prost Sennával nem akart egy csapatban lenni. A mindenki számára pikáns helyzetből végül Prost került ki győztesen, míg Mansell az amerikai IndyCar sorozatba szerződött. Mansell meg is nyerte az 1993-as CART bajnokságot, majd miután 1994-ben a csapata visszaeset engedett Frank Williams hívó szavának, hogy pár futamon helyettesítse a San Marinói Nagydíjon halálos balesetet szenvedő Sennát. Mansell így 4, míg David Coulthard 8 futamon vezethette Senna egykori 2-es rajtszámú autóját. Mansell a gyenge kezdést követően végül megnyerte a szezonzáró Ausztrál Nagydíjat a csapat azonban ennek ellenére sem a 41 éves bajnokot, hanem a 23 éves fiatal tehetséget Coulthardot szerződtette az 1995-ös szezonra. Mansellnek végül a McLaren dobott mentőövet, mivel a főszponzoruk a Marlboro szeretett volna egy világbajnokot látni a csapatban. Mansellnek azonban ki kellett hagynia a szezon első két futamát, mert egyszerűen nem fért bele az autóba, de ezt követően sem ment jól az angol bajnoknak, hiszen már az első futamán Imolában kört kapott a csapattársától, Mika Hakkinentől, majd a második versenyén Barcelonában az autó kezelhetetlenségére hivatkozva 18 kör után bedobta a törülközőt, ami után „közös megegyezéssel” a McLaren és Mansell utjai szétváltak.

Alex Zanardi
Zanardi Formula-1-es pályafutása nehezen indult, de két szezon és négy indulást követően, amit a Jordan és a Minardi színeiben ért el végül 1993-ra egy teljes álláshoz jutott a Lotus csapatnál. A Lotusnál a második futamán pontot szerző (egy 6. hely a Brazil Nagydíjon) olasz pilóta legemlékezetesebb pillanata a Belga Nagydíj pénteki szabadedzésén az Eau Rouge-ban elszenvedett hatalmas bukása volt, ami miatt csak az 1994-es szezon közepén térhetett vissza a csapathoz. A szezont pont nélkül záró Lotus az év végén csődbement, míg Zanardi Amerikába vette az irányt, ahol 1996-ban már az első szezonjában a 2. helyen végzett a CART bajnokságban, amit végül 1997-ben és 1998-ban meg is nyert. A sikerek hatására Zanardi újra felhívta magára a Formula-1-es csapatvezetők figyelmét, így végül Frank Williams leszerződtette őt az 1999-es szezonra a csapattól távozó Jaques Villeneuve helyére. Zanardi azonban megsemmisítő verességet szenvedett fiatal csapattársától, Ralf Schumachertől, aki 3 dobogós eredményének köszönhetően végül 35 pontot gyűjtött, míg az olasz pont nélkül zárta a bajnokságot. Zanardi F1-es karrierje ezzel véget ért.

Phil Hill
Miután 1961-ben tragikus körülmények között megnyerte a világbajnoki címet (Hill 1961-es monzai győzelmével, 1 ponttal előzte meg a ponttáblázaton a futam elején halálos balesetet szenvedő csapattársát, Wolfgang von Trips-t) Hill nem tudta megismételni korábbi eredményeit, ezért az 1962-es szezon közben elhagyta a Ferrarit. Hill azonban a Porsche, ATS, Lotus és a Cooper csapatoknál is eredménytelen volt, ezért az 1964-es szezon végén távozott a Formula-1-ből. 1966-ban azonban úgy döntött, hogy visszatér, de az Eagle versenyautójával kvalifikálni sem tudta magát az Olasz Nagydíjra, így végül le kellett mondania a további F1-es álmokról. Hill az 1967-es szezon végéig még elindult néhány sportkocsi versenyen, ekkor azonban miután rájött, hogy nem fogják megújítani a nemzetközi versenyző licenszét végleg a szögre akasztotta a bukósisakját.

Formula.hu