Folytatjuk a sorozatot, továbbra is olyan marginális, ám sokakat foglalkoztató, szurkolók millióit megosztó kérdésekben igyekszik véleményt formálni, melyekkel szemben a hagyományos sportmédiumok eddig tehetetlenek voltak. Kezdésként megfejtettük a Schumacher-rejtélyt, majd szentháromságtani kérdéseket boncolgattunk Senna, Schumacher és Alonso vonatkozásában - most azonban jöjjön a java, a Raikkönen-faktor értelmezése. Jó szórakozást, és kellemes vitát!

Kezdjünk el megbarátkozni a gondolattal: Kimi Raikkönen többé már nem tér vissza a Formula-1-be. Úgy fest megtalálta a helyét, a közeget, ahol igazán jól érzi magát – éppen ezért esze ágában sincs újra megmérettetni magát a hazugságok, és ármánykodások bajnokságában. Ne kerteljünk, mondjuk ki: a Formula-1 képes volt rá, és elherdálta az utóbbi évtized egyik legzseniálisabb tehetségét, nem mellesleg pedig egyetlen különleges egyéniségét, aki képes volt megvilágítani a sport emberi oldalát is, amellett, hogy már-már gépiesen tökéletesen tette a dolgát. No de, ki is a hibás?

Egyszerű lenne azt mondani, hogy a Ferrari. Sokan úgy gondolták, hogy Kimi méltó utóda lesz Maranellóban Schumachernek, és vele a Scuderia maradhat a sikerek útján – az utóbbi meghatározással magam is teljesen azonosulni tudtam, ám a mondat eleje már 2007 elején kétségeket ébresztett bennem. Be kell látnunk, Kimi nem az a fajta versenyző, aki hatalmas munkamoráljával állítja maga mögé a csapatot. Ő teszi a dolgát, elmondja mit szeretne, és ha ezt megkapja, akkor gyorsan, piszok gyorsan képes vezetni az autóját – ám a csapat motiválása, érzelmi kötöttségek kialakítása nem az erőssége. Kimi egy igazi régi vágású versenyző, akit a legcsekélyebb értelemben sem érdekel a marketing, nem barátkozik, nem tesz mást, csak bemegy a gyárba, elmondja mit szeretne – majd teljesít. Hogy miért? Mert Kimi egész egyszerűen semmi máshoz nem ért, csakis ahhoz, hogy pokoli gyorsan vezessen.

Ez pedig akárhogyan is nézzük, ma már kevés ahhoz, hogy valaki igazán nagy versenyző lehessen. Hosszasan lehetne elmélkedni, hogy vajon ez az újfajta stílus jó-é vagy sem, követendő-e vagy sem, ám a tények tények maradnak: mostanság már nem elég gyorsan vezetni az autót, egy jó pilótának sokkal komplexebb tudással kell rendelkezni ahhoz, hogy elérhesse az álmait.

Kimi azonban képtelen volt felnőni a feladathoz, ami persze csak részben az ő hibája. Stílusából, habitusából fakadóan nem egy túlzottan szenvedélyes típus, zseniális tehetsége pedig még inkább elszigetelte őt a csapataitól. Ron Dennisszel rengeteg vitája volt a McLarennél, egyrészt mert a wokingiak képtelenek voltak bajnokesélyes technikát alá rakni, másrészt pedig mert Dennis (jogosan) némi konzekvenciát, és intelligenciát követelt Raikkönen versenyzésébe. Van azonban, amit ő is rosszul mért fel: Raikkönen nagyon egyszerűen áll a versenyzéshez – győzni akar, mindenáron, s egyszerűen fel sem merül benne, hogy bizonyos helyzetekben lassítania kellene. Rajongók tíz-és százezreinek szeretetét jelentette számára ez a fajta hozzáállás, azonban nagyrészt ennek köszönheti, hogy mindössze egyetlen világbajnoki cím díszeleg a vitrinjében.

Kimi ott rontotta el a karrierét, amikor a Ferrarihoz szerződött. A Schumacher utáni éra nagy egyéniségei, azaz ő és Alonso is hihetetlenül rossz döntést hozott 2007-ben – gyakorlatilag elcserélték egymás között a csapatokat. Alonsoról már egészen fiatal korában sütött, hogy a Ferrariban a helye, miközben Kimit elképzelni is nehéz volt egy ennyire szenvedélyes közegben. Első szezonjában az őt szenvedélyesen támogató Jean Todtal karöltve behúzta a világbajnoki címet (hogy aztán miképpen és miért, arra van egy külön elméletem), majd a francia távozásával eltűnt a süllyesztőben. Mert Raikkönennek lételeme a bizalom. Bizalom nélkül létezni sem tud, éreznie kell, hogy a csapat érte van, neki dolgozik, és az ő sikerét akarja – még akkor is, ha ő ezért semmi mást nem hajlandó tenni, mint piszok gyorsan vezetni. Todt távozásával eltűnt a bizalom, a maranellóiaknál kevéssé tehetséges, de olasz szakemberek kezébe került a vezetői pálca – ők pedig már nem voltak képesek megtalálni a közös hangot a finn bajnokkal. Kimi tehát nem azért kapott ki 2008-ban Massától, mert a csapat el akarta őt nyomni: egészen egyszerűen Raikkönennek nem volt kedve többé a Ferrarinál versenyezni, ez rengeteg megnyilvánulásán látszott. Nem érezte a bizalmat, nem érezte, hogy ő a csapat üdvöskéje, nem figyeltek a véleményére – ez pedig elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegyék a kedvét az egész Forma-1-esditől.

És persze ott van az a nem éppen elhanyagolható részlet, miszerint 2007-ben Kimi beteljesítette álmát, és bajnok lett. Sokan csak legyintenek, ha ilyenkor bárkinél motivációs gondokat emlegetnek –pedig aki valaha is nyert valamit, az pontosan tudja, hogy a győzelem utáni mámor helyébe nagyon gyorsan az üresség lép. Kiminek ráadásul elege lett a Formula-1-et körülvevő felhajtásból, abból, hogy egy percnyi nyugtot nem hagy neki a sajtó. Sokan kétségbe vonták a bajnoki címének jogosságát, felrótták neki, hogy csakis a McLarenek házi csatájának köszönheti a sikerét. Kimi tehát egész egyszerűen kedvét vesztette – és ebben az egész Formula-1 hibás, a közeg, a szabályok, a média cápái egyaránt.

Mert egy olyan nagyszerű tehetségre, mint Raikkönenre minden körülmények között szüksége van az F1-nek – főleg a mostani ínséges időkben. Vettel, Hamilton, Alonso mind kivételes tehetségek, ám ők nagyon is az új idők fiai: szinte a versenyzésre lettek kitenyésztve, gépiesen kezelik a médiát, gépiesen állnak a szurkolókhoz, nem tesznek semmi olyat, ami esetleg kockázatos helyzetbe sodorhatná őket. Gyorsak, tehetségesek, de hiányzik belőlük az egyéniség, az önálló akarat, az individuum szabadsága – ami predesztinálhatná őket arra, hogy harminc vagy negyven év múlva is úgy emlékezzünk rájuk, mint karakán versenyzőkre. Akárhonnan is nézzük, Kimi a Formula-1 egyik utolsó életművésze, aki a versenyzést igazán érzelmesen élte meg, aki nem szerette, ha korlátozzák, akinek önálló gondolatai voltak az életéről – és nem feltétlenül mindent a Formula-1- oldaláról közelített meg. Ha fel akart önteni a garatra, akkor felöntött, és cseppet sem érdekelte, hogy mit szűr le ebből a média. Nem akart tökéletesnek látszani, mert nem is volt az sosem.

Mára úgy tűnik, megtalálta a helyét – számunkra szomorú, hogy ehhez el kellett hagynia a Formula-1-et. A rali azonban vitathatatlanul az ő közege: én például sokszor úgy érzem valósággal pályát cserélt Sébastian Loebbel. A rekordbajnok franciát precizitása, fegyelmezettsége a mai F1-ben igenis nagyon nagy eredményekre predesztinálhatná, miközben Kimi lazasága inkább a raliban lehet nyerő. És igen, a repülő finn ott is piszok gyors. Csak fák ne lennének az út mentén…

Ideálisív.blog